Múlt-kor.hu

A magyar hadtörténet legnagyobb veresége

A magyar hadtörténet legnagyobb veresége

2008. január 11. 12:00

A magyar vezérkar reakciói

Legtovább a III. hadosztály tartotta magát, ám a németek is őket használták ki leginkább: csapataiknak megtiltották a nyugati utak használatát, nem adtak nekik szállást és ellátást, elvették járműveiket és a hadtestparancsnokot is durva elbánásban részesítették. A menekülő katonák így azt érezték, hogy egyszerre kell a szovjetekkel, a németekkel és az időjárással is megküzdeniük - írta Ungváry Krisztián monográfiájában.

A tragédia több szempontból is jelentős helyet kap a magyar hadtörténtben. A rendkívüli szenvedések és a Mohácshoz hasonlítható vereség mellett egyben a felsőbb katonai vezetés is elégtelenre vizsgázott, annak ellenére, hogy a vereség több szempontból nem volt eleve elrendelve. A magyar tisztekben a németek felé érzett kisebbségi komplexus mindennél erősebb volt, így a túlteljesítési kényszer és a maximális önsajnálat hajszolta bele őket a végső kitartás lehetetlenségébe.

Az 1. tábori páncéloshadosztály Esztergomban


Sokan épp ezért brutálisan akarták fenntartani a fegyelmet, a kivégzések állandóvá váltak, ám egy idő után ez is elvesztette hatását: a katonákat addigra teljesen eltompította a szenvedés. A visszavonulás után írt harctudósítások egy része tele van gyalázkodással. Lóskay Ferenc ezredes képes volt utólag készített harctudósításában leírni, hogy "szívből megutáltam a magyar bakát, és hosszú időnek kell eltelnie, amíg megbocsátok neki [...] A legénység étkeztetését azonnal beszüntettem. [...] Legénység csak akkor kapott enni, ha ötvenes csoportokban, tiszt parancsnoksága alatt jelentek meg, a tiszt őket nyilvántartásba vette összes adataikkal. [...] Négyfőnyi, csendőrökből álló és géppisztollyal felszerelt kivégzőrészleg, mely állandóan kísért, szűkebb törzsemhez tartozott. [...] A fegyelem és a rend helyreállítása érdekében a züllés további megakadályozása céljából úgy tisztekkel, mint legénységgel szemben ismételten meg nem engedett eszközökhöz kellett nyúlnom, illetve fegyverhasználathoz. |...| Tiszti őrségek kiállítása is csak agyonlövetéssel sikerült. [...] Mindezt önzetlenül, a magyar hadsereg ütőképessége érdekében tettem."

Ebben a helyzetben Jány is értelmetlen akcióba fogott: miután nem sikerült magát von Paulushoz hasonlóan a szovjetekkel bekeríttetnie, január 24-én kiadta híressé vált hadparancsát. A német hadvezetés ugyanis 24-én döntött arról, hogy a magyarokat kivonja az arcvonalból, és az erről szóló intézkedés mintegy a magyarokat tette felelőssé a katasztrófáért. Jány ezt már nem tudta elviselni, és a felelősséget a hadparanccsal a csapatai nyakába varrta.

Jány Gusztáv és Stomm Marcell


"A 2. hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés - esküjéhez és kötelességéhez hű - ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott [...] Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. [...] A rendet és vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa. [...] Elsősorban annak van jussa élelemhez, aki elöl harcol, aki helyét elhagyja, és itt hátul gyülekezik, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul. Helyünket német csapat foglalta el, az megérdemel minden gondoskodást, mi addig, míg rend nem lesz, míg harcra alkalmas egységgé nem formálódunk, ilyennel ne számoljunk, mert arra érdemtelenné váltunk."

Ez persze nem volt általános: sokan sem felkoncolásokkal, sem becsmérlésekkel nem büntettek. Voltak olyan tisztek, mint Farkas Antal alezredes vagy Sárkány Jenő, a III. hadtest vezérkari főnöke, akik a kilátástalan helyzet miatt az öngyilkosságba menekültek. Stomm Marcell altábornagy Jányhoz hasonlóan lelki mélypontra került, ám ő inkább feloszlatta hadtestét, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Az ő tette egyedülálló: a magyar hadtörténelemben korábban soha nem fordult elő, hogy egy felelős parancsnok szélnek eresztette volna egységét. Bár a döntés hibás volt, mégsem járt a Jányéhoz hasonló szégyennel. Stomm ráadásul maga is a hadszíntéren volt, és a fűtött helységekből irányító Jányval szemben maga is osztozott a szenvedésekben: február 3-án szovjet fogságba esve lábait amputálni kellett.

A magyar hadtörténet legnagyobb veresége

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. nyár: Őrült uralkodók

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra