Múlt-kor.hu

Egyedülálló a fővárosi temetők mostoha sorsa

Egyedülálló a fővárosi temetők mostoha sorsa

2007. november 1. 10:00 Lukácsi Attila

Halottak napja alkalmából bemutatjuk, hogy történelmünk legismertebb személyiségei közül legtöbben budapesti temetőkben nyugszanak. A sok áttemetés, megszűntetés, a fővárosi temetők egyedülállóan mostoha sorsa miatt a fővárosi temetők története, a bennük rejlő értékek szinte ismeretlenek. A Múlt-kor budapesti temetőket bemutató sorozata egy magánszorgalomból végzett kutatás adatai alapján állít emléket a sírkertek megkövült nyugalmának. Rövid történeti vázlatok alapján, neves halottak jelentős síremlékei közül válogatva mutatjuk be a budapesti temetők még meglévő, s megőrzendő értékeit.

Őskori kezdetek

Igazán régi, több évszázadot reprezentáló sírkert nincs se az országban, se Budapesten. Hisz fővárosunk legrégebbi temetője, a Kerepesi is csak 257 éve működik, és ezalatt a szimbolikus politizálásnak, a szakszerűtlen áttemetéseknek és a II. világháború rombolásainak következtében helyrehozhatatlan károkat szenvedett. Mai szemmel nézve kész csoda, hogy mindezt átvészelte, hisz a régi budai temetők (vízivárosi, tabáni, németvölgyi) már nem voltak ilyen szerencsések, és értékes síremlékeik vagy elpusztultak, vagy szétszóródtak a nagyobb budapesti sírkertekben. A mai fővárosi temetők tehát csak a közelmúltat, vagy a múlt századot tudják kellőképpen reprezentálni.

Különleges őskori temetkezés Vésztő-Bikerinél

A régészek által feltárt őskori, és római kori temetők leletei múzeumokba kerültek. Leggazdagabbnak számító bronzkori leletanyag korhasztásos (csontvázas), valamint hamvasztásos temetkezés maradványaiból származik. A csontvázas temetkezés zsugorított (Tisza-vidéki tellek), nyújtott csontvázas (korai halomsírok), valamint ún. "Pithos" (nagyobb edényben helyezték el a holttestet zsugorított pózban) változata égei-anatóliai népektől származik. Nálunk főleg gyermekeket temettek így, például a perjámosi és a halomsíros kultúráknál. A középső bronzkori urnatemetőkből hármat tártak fel (Kelenföldön, Dél-Pesten, Soroksáron), mindegyiket a XIX. század közepén-végén. Kora-, és középső bronzkori temetőt az 1970-es években találtak Budatétényen a Növény utcában, míg kora-, és késő bronzkoriból kettőt is találtak Csillaghegyen, a Királyok útján a 60-as években.

A római kor leghíresebb emléke a mai Budapest területén Aquincum. A katona és polgárvárosból álló település temetői a falakon kívül, a főbb utak mentén helyezkedtek el. A katona-, és a polgárvárosnak egyaránt volt egy régebbi és egy új temetője. Mindkettőt kb. 2-2 évszázadig használták. A régebbi temetőben a halottégetés, az újabbaknál a korhasztás volt jellemző. A római temetkezés rendszerint kőbányákban halottégetéssel és korhasztás történt. Az előkelőknek saját krematóriumuk volt (Castel Franco, vagy Ustrinum), míg a szegényebbek holttesteit a közös Culinaekben égették el . A síkövek közül sok látható az Aquincumi Múzeumban, a Nemzeti Múzeumban, vagy a Flórián téri aluljáróban (jól összefirkálva).

A népvándorlás kori leletek Kelenföldön a Fehérvári úton, Budafokon a Vöröskereszt utcában, valamint Csepelen a II. Rákóczi Ferenc úton kerültek elő. 1945-ben egy szláv temetőt tártak fel Csillaghegyen, 1983-ban pedig a Gazdagréti lakótelep építésekor került elő egy germán eredetű temető (erre emlékeztet két kőoszlop a Gazdagréti út-Budaörsi út sarkán lévő parkban). Kelta (Eraviscus) sírokat Aquincumban is találtak. Hun sírokat a Duna bal partján, a lóversenytérnél tártak fel.

Középkori halottkultusz Magyarországon

A végtisztességben a katolikus kánonjog elemei érvényesültek, amely természetesen összefüggésben állt az egyház teológiai tanításával, illetve az egyházfegyelmi eljárásokkal. A haldoklót fel kellett készíteni a földi élet elhagyására: lelkét a bűnbánat járta át, és szentségekkel is megerősítették. A temetés kifejezte az egyház közösségét és a szentek társaságát. A templom közelében nyugodott mindenki, aki az egyház közösségében halt meg, az elhunyt így továbbra is az imádkozó közösség tagja maradt. Voltak azonban olyanok is, akiket a temetőn kívül hantoltak el: erre a sorsra - többek között - a szakadárok, az eretnekek, a hitehagyottak, a gyilkosok és az öngyilkosok juthattak. A halva született, kereszteletlen gyermekek a temető kerítése mellett, vagy árkában várták az Utolsó Ítéletet.

A temető ki volt véve a világi közhatalom joghatósága alól. Létesítésére a püspök volt jogosult, a területet szenteltvízzel hintette meg. Maga templom is funkcionálhatott temetkezési helyként. A korabeli rendelkezések arról tanúskodnak, hogy nem mindig voltak tekintettel a halottak nyugalmára. A Rouen-i Zsinat egyik határozata 1231-ben megtiltotta a temetői, illetve a templomi táncot, a Decretum Gratiani pedig a keresztények sírjain való lakmározás tilalmáról szólt. A temető, mint felszentelt hely, azilumjoggal rendelkezett, ennek érdekében sövénnyel, kőfallal elválasztották környezetüktől. Ez azonban nem zárta ki, hogy ne legyen hatalmaskodások színtere. Profán célra is felhasználhatták: házakat, pincéket emeltek, sőt olykor még táncmulatságokat is tartottak a területen.
A magyarországi gyakorlat vonatkozásában az okleveleket is érdemes figyelembe venni. Sok adatunk van a nagy távolságra történő temetkezésről.

Székesfehérvárott temették el szinte az összes királyt, bárhol is halt meg. A Képes Krónika igen érzékletesen őrizte meg Károly Róbert utolsó útját. A király Visegrád várában hunyt el, díszesen felravatalozott holttestét először Budára, majd Székesfehérvárra vitték. A menetet mindenütt nagy sokaság fogadta. Az ún. vallásos testvérületek gyakran magukra vállalták a halott hazahozatalát. A pesti Collegium Charitatis 8 mérföld távolságról - ami megfelelt a Fehérvár Pest közötti útnak - ingyen szállította haza az elhunytat. Erről messzebbről történő hazahozatalra azonban már nem szívesen vállalkoztak A hosszú út során ugyanis a holttest bomlásnak indulhatott. Ha erre mégis sor került, akkor fémkoporsót használtak, ez azonban jelentősen megnövelte a költségeket.

A meggyilkoltak végtisztessége külön procedúrával járt: a főespereseknek fizetni kellett a temetésért. Már az 1279-es budai zsinat megemlítette, hogy az egyházi elöljárók egy márkát kérnek az a bűncselekményben meghaltak eltemettetéséért. (A zsinat ugyanakkor nem engedélyezte, hogy ezt kiterjesszék a balesetek áldozataira is.) Ennek magyarázatául az szolgálhatott, hogy ilyenkor nem lehetett ellenőrizni az illető bűntelenségét. Hiába tiltották ezt a szokást, még az országgyűlési határozatok ellenére az egész középkor során fennmaradt.

Forrás: www.csatolna.hu

A végrendeletekben gyakran találkozunk olyan intézkedésekkel, amelyek a gyászmenettel és a nyughely kiválasztásával kapcsolatosak. Erzsébet királyné, I. Lajos édesanyja végső nyughelyét az óbudai klarisszák templomának Krisztus Teste kápolnájában jelölte ki. (A kolostor alapítása Erzsébet nevéhez köthető.) A gyászszertartásra hat lovat választott, amelyek valószínűleg azt a kocsit húzták, amelyen teteme feküdt. A nemesek nagyon gyakran választottak kolduló rendi, vagy pálos kolostorokat, vagy olyan egyházi intézményeket, amelyeknek egyben kegyurai is voltak. A templomi temetés egyre inkább státuszszimbólummá vált: az anyagi helyzet, a megbecsülés döntötte el, kit hová temettek.

A középkorban Budán és Pesten is egyaránt a templomok körül temetkeztek. A pesti temető a belvárosi templom mellett terült el. Budán az alkalmi temetők a Várban a Nagyboldogasszony (Mátyás)-templomnál, és a Mária Magdolna (helyőrségi) templomnál valamint a Vízivárosban Szt. Péter vértanú temploma mellett voltak megtalálhatók. Az előkelőségek, és a főpapok a templomokba temetkeztek. Volt temető ugyanakkor a Tabánban, a johanniták Szt. Erzsébetről elnevezett kórháza körül is. A Háros-szigeten 1941-42 között tártak fel egy temetőt, ahova Csut falu lakossága temetkezett. A Pesthidegkút-Óbuda határán lévő gercsei templomrom padlóba süllyesztett kőlapjainak tanúsága szerint a környékén temetkeztek a környék akkori birtokosai, a Szunyogh, Tersztyánszky, és Péterfi családok.

A 16. századtól a dualizmusig

A török hódoltság idején az akkor még különálló két városban 1-1 török temető működött: Budán a Déli pu., Pesten a Roosevelt tér helyén. Az 1686 után létesült sírkertek mindinkább átvették a vezető szerepet a templom környéki temetésektől, igaz a gazdag polgárok továbbra is a templomok falai mellett, vagy azok kriptáiban temetkeztek. Mária Terézia `Generale normativum in re sanitaris` című 1775-ös rendelete vetett ennek véget, mikor is megtiltotta a templomok környéki temetkezéseket.

Az első nagyobb budai köztemető a mai Széna tér környékén volt a Margit krt. - Varsányi Irén u. - Kapás u. által határolt területen. Erre utalt a Kapás utca régi neve is (Temető utca). A temetőt az 1738-40-es pestisjárvány után zárták le, utóda a közeli Medve utcai temető lett. Ugyanakkor a tabáni templom kertjébe is temetkeztek. 1775-ben létrehoztak egy újabb sírkertet a Gellért-hegy lábánál a mai Kemenes u. - Orlay u. közötti részen (mindössze 1775-1796 között volt használatban). Ezek tán kevésbé voltak jelentősek, a XVIII. század végén viszont két olyan temető jött létre, amely a XIX. századi Buda legfontosabb sírkertjévé vált, és rengeteg neves személyiségnek adott végső nyugvóhelyet. A Szt. János Kórház helyén a Szilágyi Erzsébet fasor, és a Kútvölgyi lejtő által határolt területen a Vízivárosi; az Alkotás u.-Csörsz u.-Avar u.-Hegyalja út által közrefogott részen a mai sportpálya helyén a Tabáni temető.

Forrás: Budapesti Negyed
1885-94 között a Németvölgyi temető volt a legnagyobb budai sírkert, ám az 1894-ben a Németvölgyi út - Érdi út - Bürök u. - Hóvirág u. - Hó u. által közrefogott területen létesült Farkasréti temető fokozatosan elhódította az elsőséget. 1912-ben le is zárták, majd a főváros ostroma idején újra használták ugyan, de a Kongresszusi Központ építése megpecsételte a sorsát. Ma a Farkasréti temető Budapest második legnagyobb sírkertje, a budai oldalon pedig a legnagyobb.

Pesten a XVIII. században több temető is létesült. A belvárosi halottak befogadására az Erzsébet tér déli részén lévő, illetve a Török Pál-, és a Lónyai utca sarkán lévő sírkert szolgált. Volt temető továbbá a jelenlegi Városháza helyén, a Belvárosi Plébániatemplom környékén (a Mária Terézia-féle rendeletig), a Deák tér és a Kossuth Lajos utca között (invalidusok temetője), a Molnár utcai pestistemető (a fertőző betegségben elhunytakat az ilyen ún. "ragálytemetőkben" lehetett csak eltemetni, mésszel beszórva), valamint a Kálvin tér és az Erkel utca között. Egy 1699-es irat szerint a Belvárosi Plébániatemplom Nedeczky nevű plébánosa két másik temetőt is említ: egyet a Váci-, egyet pedig a Kecskeméti kapunál. A század közepétől a külvárosi temetők is megnyitották kapuikat. A Ferencvárosban a Mester utca (régen Temető utca) végénél, a Józsefvárosban a Dugonics utca és a Kálvária tér közti területen, míg a Terézvárosban a Jókai u. - Teréz krt. által határolt részen volt.

A görögkeletiek a mai Csarnok tér területén temetkeztek, de ennél jelentősebb a XVIII. század végén megnyílt Tabán-Krisztinavárosi temető. Pest első központi temetője a szintén a század végén a Váci út - Taksony u. - Lehel út között létesült Váci. A források szerint ez volt akkortájt Pest legszebb sírkertje, még a földtemetések megszüntetése után (1849) is temetkeztek ide. A XIX. század elején új temetők létesültek a Ferencvárosban és a Józsefvárosban. Előbbi a mai Haller tér helyén, míg utóbbi a Kőbányai út két oldalán, a Ganz-gyár, és a Józsefvárosi pu. helyén volt. A józsefvárosi 1824-90 között volt használatban. Ezekben a mára nyomtalanul eltűnt sírkertekben (a józsefvárosi feszülete ma a Rezső téri templom mellett található) is számos neves ember nyugodott, de az évek során a megszűnések, és áttemetések miatt rengeteg sír nyomtalanul eltűnt.

Modern temetkezés Budapesten

1847 mérföldkőnek számít, hiszen ekkor nyílt meg a Kerepesi temető, amely tagadhatatlanul a főváros, sőt az ország legjelentősebb sírkertje. Viszont meglehetősen fiatalnak számít, ami annak köszönhető, hogy régen az volt a szokás, hogy 30 évvel azután hogy megtelt a temető, a földdel kellett egyenlővé tenni. Megnyitásakor egy kisebb temető volt a közelében, amit a német nyelvű térképek már elhagyatottnak jelöltek, és Tóth Vilmos tanulmánya szerint egy Steiner Flórián nevű polgár létesítette. Nemzetünk számos nagyja alussza itt örök álmát, síremlékeik önmagukban is művészi alkotások. Sajnos a temetőn nyomot hagytak a századok viharai, az amúgy is alacsonyabb presztízsűnek számító hátsó parcellák ma már elgazosodtak, nehezen járhatók. Sok síremlék felújításra szorulna, különösen a falsírboltok némelyike van kétségbeejtő állapotban (ez nem egyedi probléma, Farkasréten, a védettséget élvező Érdi úti falsírboltok például omladoznak, balesetveszélyesek, de pénz állítólag nincs a renoválásukra).

Egy elhíresült temetés 1956-ban

Óbudán a XVIII.-XIX. században általában több kisebb felekezeti, valamint egy nagyobb köztemető volt használatban. Ilyen volt az Újlaki plébániatemplomnál lévő, amely 1744-ben szűnt meg, az 1788-ban megnyílt Kórház utcai , amelyet 1888-ban zártak le, valamint a Doberdó utca helyén a Kiscelli temető, amely 1780-ban nyílt meg, majd megszakításokkal 1924-ig használták. Ide csak svábok temetkeztek. 1800-ban a József-, és Mátyás-hegy között létesült temető, 1837-ben a plébániatemplom melletti magaslatra temetkeztek, majd a Táborhegyi úti volt használatban 1881-1909 között, mígnem 1910-ben megnyitották a máig használt Új Óbudai köztemetőt, amely a köznyelvben egyszerűen csak Óbudai temetőként ismert. Megnyitását főleg az indokolta, hogy a Táborhegyi útit rendszeresen veszélyeztették a földcsuszamlások. Ide temették át a felszámolt Csillaghegyi temető halottait is.

Fővárosunk legnagyobb temetője a kerületnyi nagyságú Új köztemető, amelyben óriási méretei miatt külön buszjárat is közlekedik. 1886-ban nyílt meg, a Budapest Lexikon adatai szerint területe 358 kh, kerülete 6 km, útjainak összhossza 54 km. "A temetők tervszerű parkosítása, parcellázása csak 1882-ben kezdődött. Addig - bár a temetések nagy pompával folytak - magukat a sírkerteket bizony elhanyagolták. A temetkezések magánvállalkozók folytatták le, általában meglehetősen drágán, így az emberek többsége mint valamelyik temetkezési egylet tagja spórolt saját utolsó útjára. A vállalkozók alkalmazottja volt az ún. "halálhírvivő (todteneinsager)", akik a halálozási, temetési híreket továbbították, tehát úgymond ők voltak a gyászjelentés elődei. Még az 1870-es években is feltűntek Budán és Pesten. A temetkezési vállalatok községesítése Bárczy István polgármestersége idején merült fel először, majd a tanácsköztársaság idején ez meg is történt: mind a 32 vállalatot államosították. Ez a Horthy-korszakban sem változott, annak ellenére, hogy néhány magánvállalkozó működését ismét engedélyezték. 1926-ban létrejött a Községi Temetkezési Intézet (a mai BTIRT elődje).

Forrás: Budapesti Negyed
A koporsós temetkezés mellett halotthamvasztás 1968 óta folyik a fővárosban, de urnafalak már az 50-es évektől kezdve létesültek. Az 1902-ben létrejött első budapesti halotthamvasztó egyesület célkitűzéseit sem az állam, sem az egyház nem támogatta. Mára azonban a túlzsúfoltság miatt egyre inkább előtérbe került ez a temetkezési forma. Újdonságnak számítanak még a szóróparcellák, amelyek jelenleg három temetőben működnek: a Kerepesiben, az Óbudaiban, és az Új köztemetőben. Nemrég megpróbálták a temetők üzemeltetésébe a magántőkét is bevonni. A két kisebb urnatemetőt (Tamás utcai és Angeli utcai) az amerikai Service Corporation International-nek akarták eladni, de a vállalat időközben csődbe ment. Az Új köztemető kihasználatlan 140 hektárját is egy vállalkozásnak szerették volna odaadni, de ez sem valósult meg a tiltakozás miatt.

A peremkerületek temetői Nagy-Budapest létrejötte előtt önálló települési temetők voltak. Mikor 1950-ben a fővároshoz csatolták őket, önállóságuk megszűnt, és ennek jó néhány kisebb temető áldozatul esett. A legtöbb felszámolás erre az időszakra datálható, és ez meggondolatlan cselekedet volt, hiszen mára a legtöbb temető a telítettséggel küszködik. Egész pontosan 75 temető szűnt meg a 87-ből Nagy-Budapest létrejöttekor, ebből 23 Budán, 52 pedig a pesti oldalon. Ezekre a néhai sírkertekre így óriási szükség lenne.

Görögkeleti (ortodox) temetők

Budapesten az ortodoxok nemzetiségük szerint macedón, görög, román, bolgár, szerb, és orosz egyházközségeket alkotnak négy különböző patriarchátus kánoni joghatósága alatt. Szertartásaikat macedón, görög, egyházi szláv, és román nyelven végzik. A görögkeleti vallásúak közül saját temetőik a görögöknek és a szerbeknek voltak. Számos szerbet, és görögöt temettek a Tabáni temetőbe, amely ismert Tabán-Krisztinavárosi temető néven is. A telket egy Rittinger nevű budai polgár ajándékozta a magisztrátusnak. 1796-tól 1916-ig volt használatban, de csak 1930-ban ürítették ki.

Forrás: Budapesti Negyed

A tabáni temető sírjai Farkasréten

Itt voltak eltemetve a görög családok közül a Procopiusok, és a Nikák, a szerbek közül Sztankovics Kornél, a szerb zeneirodalom megteremtője (hamvai a temető felszámolása után Farkasrétre, majd Belgrádba kerültek), Petrovics Konstantin, Buda utolsó rendőrfőkapitánya, Osztoics Mihály, Budai városbíró, valamint Berits János egyetemi tanár, az első magyar-szerb nyelvtankönyv szerzője. Ide temették még Buda 1849-es bevételének áldozatait is. A földi maradványokat a temető kiürítése után a Farkasréti temetőbe szállították, ahol impozáns, közös síremléket is kaptak szerb-magyar nyelvű felirattal.

A pesti szerbek a mai Szerb utca környékén laktak, s a XIX. század első feléig használták a Szerb utcai templom körüli temetőt. Ennek fala ma valóságos kis szabadtéri múzeum, hisz ide építettek be számos sírkövet ebből a temetőből, valamint a Kerepesiből, és a tabáni szerb templomból is. Számos görög nyelvű síremlék is található köztük. Többségük írók, és költők sírjait jelezte, akik a XVIII. századi Pest-Budán éltek és alkottak. 1847 nyarán létesült ortodox parcella a Kerepesi temetőben is (szerbek, görögök, románok temetkeztek ide vegyesen). Ezt a Szovjet katonai temető kialakításakor felszámolták, de már 1885-től nem temettek oda, ugyanis egy akkor hozott rendelet kimondta, hogy a görögkeletiek csak a keresztények közé temetkezhetnek.

Jelenleg nincs Budapesten működő ortodox temető, a legközelebbi Szentendrén található.

Mohamedán temetkezés

A huzamosabb mohamedán jelenlét Magyarországon a török hódítás korától eredeztethető. A mohamedán vallást azonban csak az 1916. évi XVII. tc. ismerte el. Ez a törvény kizárta az iszlám bűntető-, örökösödési-, és családjog hazai alkalmazását, engedélyezte ugyanakkor a felekezetnek az alapítványtevést, az egyházi adó szedését, tagjai ellen fegyelmi eljárás indítását, és iskolák, óvodák alapítását.

Gül Baba Türbe és rózsakert

A török kori síremlékek közül mára kevés maradt fenn. Két török temetőről lehet tudni jelenleg: egy a Vár északi végében volt a Hunfalvy-, és Batthyány utca sarkán. Ide a törökökön kívül magyarokat, és zsidókat is temettek. A másik temető Pesten volt, a Kecskeméti kapunál, a mai Kálvin téri református templom helyén állt. Elszórt török sírok főleg a Döbrentei térnél, a Buzogány-torony lábánál találhatók, ezek főleg katonai személyek sírjai. Valamint a Budai Vár északi részén (Anjou bástya) található az ott elesett utolsó budai pasa, Abdurrahman Abdi Arnaut jelképes sírja (Itt emlékeznek meg az ugyanitt elesett Veszprém vármegyei nemesről, Szabó Györgyről is).

Kiváló személyiségeik sírjai fölé kis mauzóleumokat emeltek, amelyek közül mára csak Gül Baba türbéje maradt fenn. A türbén kívül ma is látható az Új köztemetőben lévő mohamedán parcella, amely egyidős magával a temetővel. Meglehetősen kicsi, de jelenleg is temetnek bele, főleg a magyarországi mohamedán közösség vezetőit. Meglepő módon azonban kínai sírt is lehet benne találni. A legrégebbi sírkő egy bizonyos Szokollu nagyvezíré, 1890-ből. Egyedülálló módon a síremléknek van arab-, és magyar nyelvű felirata is.

Itt van még eltemetve Bay Ilkay Ahmet Nadir, budapesti török alkonzul, Durics Husszein Hilmi budai főmufti, és Abdul Latif török imám, a budai seriátus kádija. Formailag talán a legérdekesebbek a krematórium falához közel eső, leginkább fára emlékeztető sírkövek, amelyekről azonban mára szinte teljesen lekopott a felirat.

Zsidó temetők

A zsidó temetkezési szokások igen szigorú előírásokat követnek: a halottat minél előbb el kell temetni. A rituális mosdatás után a halottra adják a hagyományos fehér ruhát, a kitlit. Nagy jócselekedetnek (micve) számít a halottmosdatás (tahara), a virrasztás a halott mellett, és a szükséges imák elmondása. A halottasházban külön terem szolgál a férfi-, és női halottak mosdatására. A sírhelyek bolygatása tilos, és nincs lejárati idő a keresztény temetőkkel ellentétben, ahol 25 év után meg kell újítani mindezt . Újratemetésre csak akkor van mód, ha a hamvakat a Szentföldre viszik. Ugyanarra a helyre kétszer nem lehet temetni, régen ha kevés a volt a terület, akár még új földréteget is hordtak a régi sírokra, hogy a további temetkezést megoldják. A más vallásra tért zsidókat régen a temető meghatározott sarkába temették, akárcsak a halva született gyerekeket , akiket nem illetett meg a rituális gyász. A temetőkből tilos bármit is kihozni, ezért építették régen a tönkrement sírkövekből a temetőkerítést. A parcellákat egyfajta hierarchia szerint alakítják ki, például a rabbiknak külön parcella jár. A hagyományok szerint régen a sírjuk fölé egy kis téglaépületet (ohel) emeltek. A síremlékek mindig kőből készülnek, ezek 1/3 részét süllyesztik a földbe.
A legkorábbi zsidó közösségek a mai főváros területén a III. század környékén tűntek fel. Ez annak volt köszönhető, hogy a római hadseregben egész zsidó légiók szolgáltak, akik Aquincumban telepedtek le. A zsidó telepesek (elsősorban német eredetűek) a tatárjárás után kezdtek bevándorolni, lakóhelyük a Zsidó kapu környékén volt, a Várban. 1307 körül esik szó először zsinagógájukról, és a kapun kívül lévő temetőjükről. Mikor 1360-as kiűzetésük után visszatértek 1365-ben, a Szt. György tér környékén telepedtek le. Itt építették fel új, gótikus zsinagógájukat, valamint a szefárdok saját imaházukat. A török uralom alatt fennmaradt a zömében iparosokból, kereskedőkből álló hitközség, de annak végeztével megszűnt. Harmadik budai letelepedésük a XVIII. század elejére tehető, Pestre is ettől a századtól kezdve kezdtek beköltözni.

Az elhagyottak és az aggok-, valamint a temetők gondozására hozták létre a Chevra Kadisákat (Szent Egylet). A Pesti Chevra Kadisa 1788-ban alakult meg, első temetőjét a mai Ferdinánd-híd helyén létesítette a Lehel út, és a Dózsa György út sarkánál. Az egylet létrejötte előtt a zsidó hitközségnek 4 temetője volt: az első az Ördög-ároknál, amelyben a legrégebbi sírkő 1278-ból származik, bizonyos R(av) Peszah B(en) R(av) Peter nevű személyé volt. Ez a temető két okból is nevezetes: 1526-ban, mikor II. Lajos a mohácsi csatára készült, itt állíttatta fel a királyi sátrakat, valamint 1541-ben Buda ostromakor I. Ferdinánd hadvezére, Rogendorf ide csoportosította ostromütegeit, mert innen egyszerre tudta támadni a budai Vár északi és nyugati kapuját.

1894-ben tárták fel az Alagút-, és a Pauler utca sarkán lévő temetőt, a sírkövek jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumban láthatók. Ezt a mohácsi csata idejéig használták, a Magyar Zsidó Lexikon szerint itt lelte halálát Werbőczy István. Később a vízivárosi temető mellett a Tabánban, majd Németvölgyben volt zsidótemető. Jelentős volt még a Hunfalvy-, és a Batthyány utca sarkán lévő sírkert, de ebbe mohamedán, és magyar halottakat is temettek. Pesten az első zsidótemető a XVI. században létesült, az Újhegynél, majd a Vámház körútnál, és a mai Ferdinánd-hídnál volt. A Ferdinánd-híd melletti temető megszűnése után (oda volt eltemetve Pl. Kunitzer Mózes, az első budai főrabbi) 1874-ben létrejött a Salgótarjáni utcai, majd 1893-ban a Kozma utcai.

1895-ben, egy évvel a Farkasréti keresztény temető létrejötte után az izraelita hitközség is kapott egy részt a területéből. Óbudán a Chevra Kadisa 1770-ben alakult, temetője először a Laktanya utcában volt (1831-70), ahova többek között az 1831-es kolerajárvány zsidó áldozatait temették. Utána a Pálvölgyi útnál (1820-1938), és a Táborhegyen (Bécsi út - Laborc u. sarka, 1938-ig, itt a szertartási épület máig látható, jelenleg egy modern toldással a MULTI kft. székháza) volt temetőjük, majd 1922-től a jelenlegi a Külső Bécsi úton. A Pálvölgyi temetőről csak néhány feljegyzés maradt mára, valamint Ámos Imre egy tollrajza.

Forrás: http://www.angelfire.com/ia3/study/rakoskeresztmagy.htm
1883-ban alakult az Ortodox Chevra Kadisa, amely a Gránátos utcában létesített saját temetőt 1922-ben. Pestszenterzsébeten 1870-ben, a régi nagytétényi hitközségben az 1800-as évek elején, Rákospalotán 1933-ban alakult meg a Chevra Kadisa. Jelentős még a pesti gettó áldozatait rejtő Dohány utcai temető, a zsinagóga udvarán, a ma is látható legrégebbi zsidótemető pedig a Csörsz utcai ortodox temető, amely 1961 óta csak a hozzátartozók előtt nyitott. Volt idő azonban, mikor a szegregációs temetkezést veszély fenyegette, hisz a 60-as években fel akarták számolni, és be akarták tagozni a keresztény temetőkbe a zsidó sírkerteket. Így például szó esett a Salgótarjáni úti temető felszámolásáról, és a nevesebb halottaknak a Kerepesi temetőbe temetéséről. Ez azonban nem valósult meg.

A peremvárosokban is voltak zsidótemetők, közülük majdnem mindegyik fennmaradt, kivéve az újpestit, amely a Dugonics utcában volt, a régi köztemető peremén. Az itteni halottakat a Kozma utcába temették át. A peremkerületek zsidó közössége az 1910-es adatok szerint viszonylag kis létszámú volt. Rákospalotán (1552), és különösen Újpesten volt virágzó hitközségi élet. Mögöttük meglehetősen lemaradt Pestújhely (388), Pestlőrinc (299), Soroksár (366), Cinkota (432), Rákoskeresztúr (273), Budafok (373), és Rákosszentmihály (389), Csepelen pedig olyan elenyésző volt létszámuk, hogy zsinagógájuk se volt. A sírkerteknek, és maguknak a külvárosi zsidó közösségeknek a holokauszt a végét jelentette.

A hagyományőrző zsidó temetők dísztelenek, de a neológ irányzat fellépésével hamarosan megjelentek a temetőkben a szobrok, a díszes kripták és egyéb keresztény sírkertekben is fellelhető motívumok. A hagyományokhoz ragaszkodó temetőlátogatók virágok helyett kavicsokat ("az emlékezés köveit") helyezik a sírra. A kavicsok mellé gyakran tesznek imádságokat, üzeneteket tartalmazó papírszeleteket (ez a hagyomány a kínaiaknál is megfigyelhető). A hagyományosan használt díszítések a következők : áldást osztó kezek (jelentése: kohanita - papi - eredetű), Levita korsó (Lévi törzséből való), szomorúfűz, törvénytáblák, pálmafa (mindhárom a példamutató életre utal), menóra (az örökkévalóság mécsese az emberi lélek). A jelképek ezen kívül utalhatnak a nevek héber jelentésére is, Pl. Júda - oroszlán, Cvi - szarvas, Zév - farkas. A feliratok végén héber rövidítés szokott lenni, amelynek jelentése: legyen lelke bekötve az élet kötelékébe. A legrégebbi zsidó sírfeliratokat Kaufmann Dávid gyűjtötte össze és tette közzé.

Katonai temetők

Különálló katonai temetőkben meglehetősen szegény a főváros, a meglévők általában 1-1 nagyobb sírkerten belül helyezkednek el, különálló parcellaként. Döntő többségük külföldi katonák hamvait rejti magában, a magyar háborús hősök általában elszórtan, maximum kis, elkülönített sorban vannak eltemetve a nagyobb temetőkben. Sokuk közülük mára meglehetősen elhanyagolt. Néha azonban akadnak örömteli kezdeményezések, mint például a Budaörs - Budakeszi országút melletti német katonai temető rendbehozatala, és kibővítése. A katonai temetők általában meglehetősen puritának, dísztelenek, ez alól csak a Farkasréti temető Monarchia-kori katonai temetője jelent kivételt.

Forrás: Budapesti Negyed
Budán 1686-ban létesült az első katonai temető a mai Déli pu. területén, amely 1797-ig a budai helyőrség halottait fogadta magába. Előtte is léteztek a kisebb temetőkben katonai parcellák, amelyek a kevés helyőrségi halottat befogadták. 1795-ben a Vízivárosi temető egy része lett elkülönítve katonai temetkezésekre, ezt a XX. század első évtizedéig használták, ennek a sírkertnek volt az ékessége Alvinczy tábornoknak, a győri csata vesztes hadvezérének síremléke. 1790-től 1847-ig a Várkert helyén is katonai temető volt, valamint a Tabáni temető egy részét is ilyen célokra használták. Utóbbi helyére temették el a Buda 1849-es visszafoglalásánál elesett honvédeket. Ezeket a sírokat aztán 1885-ben a Németvölgyi temetőbe temették át. A honvédsírok jelentős része mára a Farkasréti temetőbe került, a múlt század elején létesült s jelenleg is látható Monarchia-kori katonai parcellába.

Pest első katonai temetője 1746-ban létesült az Erzsébet tér helyén, majd ennek beteltekor 1780-ban a városi tanács a régi katonai téglavetőt jelölte ki új katonai temető helyszíneként. Ezt követte a Váci úti temető megnyitása, amely 1847-ig, a Kerepesi temető megnyitásáig működött (amelynek közelében szintén volt egy katonai temető). Józsefváros katonai temetője előbb a Józsefvárosi pu. helyén, majd a mai Vajda Péter (akkor Simor) utcában volt. Utóbbi helyre 1870-86 között temetkeztek, és itt több 48-as honvéd volt eltemetve, akiket Haynau utasítására szeméthordó taligán hoztak a temetőbe. 1886 után a pesti oldal katonai temetője az Új köztemetőben került kialakításra Hősök Temetője néven. Ide temették a két világháború magyar és külföldi áldozatait, de az 1950-es évektől megkezdődött ennek felszámolása a genfi egyezményt megsértve.

Veszélyeztetett sírok

A kereszteket vasgyűjtésre hivatkozva kirángatták, a sírhelyeket eladták. Kegyeletsértő módon rendezték át 1992-ben az I. világháború névtelen áldozatainak parcelláját is, az itteni halottakat jeltelen sírokba temették a felszámolt soroksári temetőből exhumált ejtőernyősökkel együtt. Az Új Köztemetőben van az olasz-, román-, török-, szovjet parcella is, valamint létesült 1848-49-es parcella is. Külön emlékművük van az I. világháború idegenben elhunyt áldozatainak, és ide temették a közterületekről, és a Gyáli úti kórházból a sérüléseikbe belehalt katonákat, az ostrom során szolgálatteljesítés közben életüket vesztett rendőröket, és a német megszállás idején elkövetett gyilkosságok áldozatait is.

A Veszprémben nemrég átadott katonai temető

Végül, de nem utolsósorban itt nyugszanak a Görgey-zászlóalj 1944-ben kivégzett önkéntesei is. A két világháború alatt a fővárosban elesett mintegy 30 000 katona közül csak pár száznak maradt meg a sírhelye. A világháborúk hősi halottaira egy kegyeleti emlékpark emlékeztet az Új Köztemetőben, ahol összesen mintegy 25 000 katonát temettek el. Ez azért is fontos, mert a II. világháború magyar halottait sokáig nem övezte kellő megbecsülés, még a 90-es évek elején is volt olyan vélekedés, hogy ők nem a magyar nép mártírjai.

Világháborús halottak a Kerepesi-, a Farkasréti-, és számos peremvárosi temetőben találhatók. Voltak katonasírok a felszámolt Németvölgyi temetőben is, ezeket később áthelyezték Farkasrétre. Legutóbb még 65 II. világháborús sírt regisztráltak Farkasréten, de vannak még a Kerepesiben is. Ezek talán az utolsó igazi hírmondói a 40-es években elesett magyar katonák sírjainak, illetve még a Megyeri temetőben találhatók, hisz a porladási idő leteltével sok katonasírra engedély nélkül, az exhumálást meg se várva temetkeztek rá. Csepelről például így tűntek el a katonasírok, vagy pedig az adott sírkert eleve meg is szűnt.

Ebből a szempontból a peremvárosokban volt a legrosszabb helyzet, hisz Nagy-Budapest létrejöttével ilyen-olyan okokból sorra szűntették meg a temetőket. Így tűnt el, vagy vált erdővé, esetleg szemétlerakóvá a régi Nagytétényi, az Albertfalvai, a Pestújhelyi, a régi Pestlőrinci, a Rákosligeti, a Rákoskeresztúri, a Rákoscsabai, a Rákoshegyi, a Budatétényi, a Mátyásföldi, a Sashalmi és a Rákosszentmihályi temető is. Temettek ezen kívül a mátyásföldi Erzsébet-ligetbe is (magyar és szovjet katona), valamint nyolc sírt találhatunk a budai hegyekben.

A II. világháborúban Magyarországon elesett amerikai katonák temetője a Budaörsi úton van. Budapest környékén kettő katonai temető található: a német katonáké Budaörs - Budakeszi között, míg a brit-, és lengyel katonáké Solymár határában.

Egyedülálló a fővárosi temetők mostoha sorsa

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra