Múlt-kor.hu

1977-ben szabadult az utolsó politikai okból lecsukott szerzetes Kádár börtönéből

1977-ben szabadult az utolsó politikai okból lecsukott szerzetes Kádár börtönéből

2016. március 2. 11:18

„Fekete Hollók”, kettétört szerzetesi karrierek és egy tragikus barlangtúra története. Többek között ezek is szóba kerültek a Veritas-estek címet viselő rendezvénysorozat tizenötödik – a megszokott helyen, a Budapesti Gazdasági Egyetem Markó utcai épületének aulájában –, Az egyházak és az MSZMP az 1960-as években címmel megtartott vitáján. Az est moderátora Zinner Tibor, a Veritas Történetkutató Intézet kutatócsoport-vezetője volt. 

Harc a „klerikális reakció” ellen

Zinner Tibor a beszélgetés elején kiemelte, hogy az MSZMP PB már 1960 nyarán határozatot hozott „A belső reakció elleni harc néhány kérdéséről” címen ismert belügyminisztériumi előterjesztésről, amely azután hosszú évekre meghatározta a kádári vezetés „osztályellenséggel” szembeni politikáját. A „klerikális reakció” egyik központi figurája Mindszenty József volt.

Soós Viktor Attila, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja elmondta, hogy az 1956-os forradalom idején számos egyházi személy nyerte vissza szabadságát, köztük Mindszenty József is, aki azután az amerikai nagykövetségen kapott menedéket. 1956 decemberétől-1957 márciusától sokakat visszavittek a börtönbe, hogy letöltsék börtönbüntetésüket. Bár 1957 tavaszától a forradalomban részt vett egyházi személyeket is letartóztattak, a kutató értékelése szerint az ellenük irányuló fellépés visszafogottabb volt, mint a forradalomban aktívabban részt vállaló személyekkel szembeni megtorlás.

A történész felidézte Badalik Bertalan veszprémi püspök történetét, akit 1957 nyarán letartóztatták, és egy Borsod megyei településre, Hejcére hurcoltak. Badalikot rábírták, hogy irodaigazgatóját, a szintén szerzetes Klempa Sándort bízza meg helyettesítésével. A korabeli viszonyokra jól rávilágít, hogy a helyettes „László” fedőnéven ügynökként is tevékenykedett, és az Állami Egyházügyi Hivatallal, valamint a Belügyminisztériummal már korábban egyeztetett jövőbeni szerepéről. Badalik 1964-ben egészségi állapotára tekintettel Budapestre költözhetett, ahol a következő évben elhunyt.

1957 tavaszára az állambiztonság elkészítette a veszélyes egyházi személyekről szóló nyilvántartását, 1957. október 23-án, a forradalom első évfordulóján pedig be is gyűjtötték azokat a papokat és szerzeteseket, akiktől tartani lehetett. A történész hozzátette azonban, hogy az 1951-ben létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal ebben az időszakban működése mélypontján volt, a munkatársak sorra hagyták el a szervezetet. Az ÁEH a 60-as évek elejéig a Művelődési Minisztérium egyik osztályaként működött, vagyis strukturális szinten egyfajta enyhülés volt megfigyelhető az egyházpolitikában.

Tóth Eszter Zsófia, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa felidézte, hogy a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban 1961. október 23-án, a forradalom 5. évfordulóján a diákok 1956-os megemlékezést tartottak. Az Állami Egyházügyi Hivatal 1962. március 8-10-én vizsgálatot folytatott az ügyben, amelynek következtében az igazgatót kirúgták, a történelemtanárt nyugdíjazták, két diákot (Szentmihályi Szabó Pétert és Cserháti Károlyt) pedig kizártak. A Veritas kutatója megemlítette, hogy sok tanár is be volt szervezve, így a diákok sem tudták, kinek beszélhetnek nyíltan.

Zinner Tibor hozzátette, hogy az 1989-es iratmegsemmisítés során az egyik irányelv szerint az időben legközelebb eső iratokat kellett elsősorban megsemmisíteni, emellett pedig arra is törekedtek, hogy az egyházi iratokat megőrizzék. Így az egyházi személyisiégek anyaga 99,9 %-ban megmaradt. Az iratmegsemmisítést tehát tudatosan úgy hajtották végre, hogy az egyházakat minél jobban besározzák.

Private Sentinel 

Az egyházi perek „reneszánsza” és a „mindszentyzmus utolsó mohikánja”

Soós Attila Viktor kifejtette, hogy a szocialista blokk országainak állambiztonsági szolgálatai az 1950-es évek végén felosztották egymás között, hogy ki milyen területtel fog kiemelten foglalkozni. A magyarok az egyházügyet kapták, ennek is köszönhető, hogy az egyházi vonalon mozgó belügyesek nemcsak a határon belül, hanem azon túl is aktívak voltak az 1950-es évek végén-1960-as évek elején.

Magyarországon 1961-62-ben az egyházi perek „reneszánsza” következett be. 1960-61-re az 1956 utáni megtorlás legnagyobb perei már lezajlottak, az állambiztonságnak azonban újabb pereket kellett kreálni, ezért a BM II. Főcsoportfőnökség 5. osztályának vezetésével, „Fekete Hollók” fedőnéven átfogó támadást indítottak a „klerikális reakció” ellen. 1961. február 5-éről 6-ra virradóra 456 egyházi vagy egyházakhoz köthető személyt tartóztattak le.

Többek között Lénárd Ödön piarista szerzetest is őrizetbe vették, aki 1948 után már másodszor került börtönbe. Rajta kívül az 1961-es perek egyik kiemelt elítéltje volt többek között Havas Géza szegedi püspök is. A történész hangsúlyozta, ezek a perek megfélemlítést fejezték ki: a pártállam az erőszakos fellépést is megengedhetőnek tartotta a „klerikális reakció” elleni „harcban”. A megfélemlítés sikeresnek bizonyult, a püspöki kar 1961 tavaszán ugyanis kiadott egy nyilatkozatot, amelyben elítélte az „államellenes összeesküvést”, vagyis gyakorlatilag megtagadta saját papjait.

Tóth Eszter Zsófia ezt követően felidézte az 1965 szilveszterén a pannonhalmi gimnázium diákjaival történt tragikus balesetet. A diákok körében hagyománynak számított, hogy Pászthory Valter atya vezetésével ellátogattak az akkori csehszlovák-magyar határnál fekvő Aggtelekre. 1965 szilveszterén azonban a hat fiú közül három váratlanul összeesett és meghalt. A rendszer az egyház lejáratására használta ki az esetet: a vádirat szerint az atya éheztette diákjait. Valójában feltehetően attól lettek rosszul a diákok, hogy a csehszlovák oldalon az esős időben műtrágya mosódott be a barlangba. Az ügyből akár diplomáciai botrány is lehetett volna, ha a csehszlovákok felelősségét felvetik. Valter atya – akit a diákok egyöntetűen megvédtek – büntetése letöltése után már nem taníthatott Pannonhalmán, de a rendszerváltás után iskolaigazgató lett Pesten.

Soós Viktor Attila Tímár Ágnesről szólva kifejtette, hogy a későbbi apátnő a háború alatt fiatal a szüleit és a nagyszüleit is elvesztette Auschwitzban. Az útját kereső lány az angolkisasszonyokhoz került, ahol Lénárd Ödön is tanította. Tímár hamarosan belépett a ciszterci rendbe, 1955-ben pedig egy Üllői úti bérházban három társával együtt megalapította a Boldogasszony Háza névre keresztelt szerzetesi közösséget. A belügyesek 1961. február 5-én éjjel a ciszterci nővérek lakásán is razziát tartottak, és megdöbbentek, hogy fiatal nőket találtak a helyszínen. Tímárt és Lénárdot 1961-ben elítélték, 1963-ban amnesztiával szabadultak, de 1966-ban újra letartóztatták őket. 

Lénárd Ödön csak 1977-ben szabadult végleg. Összesen 18,5 évet töltött börtönben. Bár Kádár 1977-ben, VI. Pál pápánál tett látogatásán azzal hencegett, hogy már egy pap sem raboskodik börtöneiben, nem sokkal később egy Magyarországon járó szerzetes tudatta a pápával, hogy valójában még nem minden egyházi személyt engedtek ki. A szerzetes-pap csak ezt követően hagyhatta el a börtönt. Lénárd (Zinner Tibor megfogalmazásában: a „mindszentyzmus utolsó mohikánja”) korábban, a szerzetesrendek feloszlatása után levélkihordó, majd – már a Kádár-korszakban – vízóraleolvasó is volt. Jellemző, hogy az államhatalom a szerzetesrendek feloszlatása után már azt is szervezkedésnek vette, hogyha a szerzetesek egymás lakásán találkoztak.

Tóth Eszter Zsófia a pannonhalmi bencés apátságot érintő állambiztonsági iratokkal kapcsolatban elmondta, hogy azokban rendkívül részletesen beszámoltak minden apró részletről. Az ügynöknek beszervezett paptanárok kéthetente találkoztak a tartótisztükkel, vagyis gyakrabban, mint saját szüleikkel, testvéreikkel. A történész hozzátette: az egykori diákok is azt kérték, hogy ne hozzák nyilvánosságra, hogy mivel zsarolták őket beszervezésük érdekében. A besúgásra kényszerített emberek számára pedig nem volt menekvés: akit egyszer beszerveztek, utána 1989-ig nem is eresztették.

Soós Attila Viktor szerint sok egyházi szermély gyakran nem is tudta, hogy az állambiztonság emberével beszél. Felidézte Kovács István történetét, aki 1966-tól 1976-ig töltött be fontos egyházi pozíciót Győr-Moson-Sopron megyében, emellett pedig szigorúan titkos állományú tisztként tevékenykedett az egyház berkein belül. Kovácsnak számos pannonhalmi és győri ügyben jutott komoly szerep. Fedőmunkahelye az Állami Egyházügyi Hivatal volt.

Zinner Tibor végül a zsidóság korabeli helyzetéről szólva két személyes történetet is felidézett: a sátoraljaújhelyi fiatalembernek az édesapja elintézte, hogy 1961-ben a Dohány utcában legyen a bár micvója: mint később kiderült, csak erről a ceremóniáról két jelentést is írtak a helyszínen jelen lévő ügynökök. A kutató emellett szintén a rá vonatkozó állambiztonsági iratokból tudta meg, hogy már a debreceni egyetem hallgatójaként zsidó nacionalistának bélyegezték, „bármit is jelentsen ez”.

1977-ben szabadult az utolsó politikai okból lecsukott szerzetes Kádár börtönéből

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra